Triminiszia emlékei

Befejeződött! Innen már nincs tovább! Sorsunk megpecsételődött. Méghozzá miattam...

Triminiszia vagyok. Sokak szerint csak egy csinos lány, míg mások szerint maga az ördög. Én már nem tudom, ki is vagyok igazán...

Hosszú időn át szentül meg voltam győződve arról, hogy helyesen cselekszem, hogy a jó ügy érdekét szolgálom. Pajzsként tartva magam előtt az eszmét, nem törődtem senkivel és semmivel. Hittem, hogy meg kell tennem, amit elvállaltam. Hittem, hogy mindenáron véghez kell vinnünk a tervünket, kerüljön az bármibe.

Legalább is így gondoltam ezt nagyon sokáig. Ám történt valami. Valami, ami miatt ma már feláldoznám nem csak a saját életem... Döntésemnek súlyos ára lett. Halálra ítéltem népemet. Mindenkit... Több mint negyvenhárommilliárd élőlényt... A végzetünk hamarosan utolér és lesújt ránk. Napjaink most már végérvényesen meg vannak számlálva. Nincs többé kiút.

Az én sorsom is megpecsételődött. Ma már csak magatehetetlenül fekszem sztázisbörtönömbe zárva. Testem felett nincs többé hatalmam. Nem látok, nem hallok, nem tudok sem beszélni, sem mozogni. Gépek tartanak életben. A börtön átkozott gépei. Ezek csupán egyetlen dolgot tesznek lehetővé számomra: gondolkodhatok szabadon. Nincsenek többé éjszakák, és nincsenek többé nappalok. Tudatom állandóan ébren van. Elmélkedhetek hát a múlt szörnyű eseményein, és a borzalmas tetteimen. Mást már amúgy sem tehetek. Ezerszer és ezerszer átélhetem újra, mi is a bűnöm. Ez hát a sztázis zárka gyötrő büntetése.

Az események sora, mely idáig vezetett, már régen kezdődött. Nagyon rég.

Négyezer-nyolcszáz évvel ezelőtt történt valami. Valami, ami mára megváltoztatta mindenki életét...